Namármost a Sinkanszen egy japán szupervonat (hálózat igazából), ami úgy jött létre, hogy a japán állam megbízta (1958-ban!) a japán vasúttársaságot, hogy Tokiót és Oszakát minél gyorsabb vonattal kössék össze. A mérnökök tettek-vettek, osztottak-szoroztak, rajzoltak és terveztek, majd előálltak azzal, hogy 100km/h-s sebességet meg tudnának valósítani. Ez akkoriban állati gyorsnak számított, a világ leggyorsabbjai közé emelte volna a vonatot. A Japán Államvasutak vezetői megnézték, valószínűleg szépen megköszönték a mérnökök munkáját és közölték, hogy ők legalább 2x ilyen gyorsat szeretnének. Micsodaaaaa?

A mérnökök ledöbbentek, bizonygatták, hogy nem lehet, ez abszolút futurisztikus, utópia, sci-fi. A vezetőség közölte, hogy bármennyit költhetnek rá.

Ja, az más.

A mérnökök minden korábbi fix kiindulópontjukat lezúzták – a síneket, a hegyeket, stb. És összehozták! Elérték a lehetetlen küldetést.

A könyvben az első gyakorlat, hogy

1, Jelöljük ki első Sinkanszen-célunkat! Valamit, ami látszólag (számunkra!) lehetetlen.

Írjuk le!

2, Aztán írjunk fel 10 odavezető lépést – és hogy hogyan, mikor tesszük meg. Ezzel el fogjuk érni.

Tudjátok, minél konkrétabban. (inspirációt a SMART célkitűzésekről szóló írásomban olvashattok)

3, Ja, és kell egy mentor.

Héctor García és Francesc Miralles így fogalmaznak a könyvben: valaki, aki „segít majd minket abban, hogy exponenciálisan fejlődhessünk, hogy életünkben megmutatkozhasson a Sinkanszen-hatás, és hogy nagyobb összehangban lehessünk saját ikigaiunkkal, – mindezt úgy éri el, hogy azonnal figyelmeztet, amikor eltávolodunk tőle.”

Lehet ez terapeuta, mentor, coach, jóbarát vagy egy tanácsadó. Bárki. Együtt könnyebben megy!